Bombameglepetéssel várja a nézőket Magyarország kedvenc vetélkedője! A Szerencskerék új évadát ugyanis a legnépszerűbb női játékvezető, Szulák Andrea vezeti majd!

Az énekes-színésznő az elmúlt esztendőkben számtalan esetben bizonyította, hogy televíziós műsorokban is ő a legjobb! A STORY4 nem bízott semmit a véletlenre: a nézők az új évadban Szulák Andrea irányítása mellett izgulhatják végig a feladványokat.

A műsor ősszel megújult köntösben jelentkezik, de a játék izgalma garantáltan a régi marad. Estéről estére három versenyző száll ringbe, a legügyesebb több százezer forintot is hazavihet.

„Egyet garantálhatok, tőlem senki nem fog csalódottan távozni.” – ígéri Andrea.
A jelmondat a régi: a Szerencsekerékkel minden jóra fordul!

A Szerencsekereket tíz év után tavaly szeptemberben indította újra a STORY4. A műsor minden idők legnépszerűbb televíziós vetélkedője. A játék először 1975-ben került adásba az Egyesült Államokban, ahol az óta is megszakítás nélkül fut.
Az újrafényezett produkció be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, hamar újra az ország kedvenc vetélkedőjévé vált.

A sikersorozat pedig hamarosan folytatódik!

Interjú Klausmann Viktorral: „Vetélkedő-kompatibilis vagyok”

 

„Sokat változtak a játékosok. A régi szériában ritkábbak voltak a laza figurák, ott inkább mindenki a pénzre, meg az ajándékokra ment. Kicsit mindenki görcsölt, hiszen akkor szabadultunk a kommunizmus börtönéből. Most összehasonlíthatatlanul lazább mindenki.”

 

– Mindig ilyen elegánsan öltözöl?

– Ne viccelj már, ez nem is olyan elegáns! Inkább hétköznapiasan nézek ki.

– Ezek szerint a zakó az alap?

– Igen. Persze, ha felmegyek a hegyre, azonnal ledobom, mert sportosan érzem jól magam inkább. A zakó egyébként 45 éves kor fölött már ápol és eltakar… Nem mondom, hogy nincs rajtam felesleg, de baromira jól érzem így magam.

Nem olyan régen a Sanoma teljes vezérkara le akart fogyasztani. Megküzdöttem velük, mert mondtam, hogy én teljes mértékben így érzem jól magam a bőrömben, ne akarjanak megváltoztatni.86 kilóvagyok, tele vagyok erővel, és a térdem is csak azért fáj, mert elkopott. Ötéves korom óta sízek. Egyébként is van már egy szép ember a csapatban, Árpa Atti, ő úgy néz ki, mintha huszonéves lenne, én meg úgy, ahogyan egy átlagos negyvenes férfi kinézhet. Egyébként is azt mondják, hogy egy férfi100 kilóalatt nem férfi, de ettől én még nagyon messze vagyok.

– Hogyan sikerült a teljes vezérkarral szemben az akaratodat érvényesíteni?

– Határozottsággal. Mondták, hogy a tokám miatt is fogynom kéne, de megértettem velük, hogy ilyen alkat vagyok, apám is pont így néz ki. Igen, van egy tokám, meg egy kis pofazacskóm. És akkor mit csináljak? Menjek le 75 kilóra? Értsék meg, hogy én nem akarok divatból „aszott girnyó”lenni mint sok ötven körüli pályatársam! És megértették.

„CSAK TELEVÍZIÓ-IGAZGATÓ NEM VOLTAM MÉG”

 

Egyébként rendezgettem otthon a dolgaimat, és megtaláltam egy 1998-as Nők Lapja címlapot. Összehasonlítottam a 13 évvel későbbivel – hát a mostani énem jobban tetszik, mint a régi. Az egy kicsit vicces volt. Röhögtem magamon eleget. De ha a YouTubra felmész, te is tudsz rajtam röhögni. Zöld zakó, az akkori kornak megfelelően középen elválasztott hosszú haj…

1989-ben kezdtem a televíziózást. Számtalan műsort csináltam, rengeteget dolgoztam, épp csak televízió-igazgató nem voltam.

– Hiányzott, hogy az legyél?

– Nem, mert közben voltam vezérigazgató egy részvénytársaság élén. A Kele és Klausmann Reklámügynökség 1996 és 2002 között Magyarország ötödik legnagyobb magyar tulajdonú marketing cége volt. Marketinggel és reklámmal foglalkoztunk, a legkomolyabb cégek dolgoztak velünk a Theodorától a Globusig. Az utolsó nagy munkánk a Köztársasági Elnöki Hivatal arculatának megtervezése volt, de ezzel 2002-ben ki is írtak bennünket a következő rezsim pályázói közül, így megszűnt a meló, és igazság szerint bele is untam az egészbe. Aztán kiköltöztem Domonyvölgybe, nyolc évig ott laktam, nem olyan rég adtam el a birtokomat. Pillanatnyilag leginkább sportmarketingben és sportüzemeltetésben utazom, kollégáimmal sípályát és kölcsönzőt üzemeltetünk, oktatást szervezünk, és időnként egy kis média is beesik. (nevet)

– Igaz, hogy nem akartad elvállalni az újraindult Szerencsekerék műsorvezetését?

– Igaz. Nem voltam biztos abban, hogy tíz év után ugyanúgy meg tudok felelni műsorvezetőként ebben a produkcióban. A szerkesztéssel nem volt gond, hiszen vetélkedő-kompatibilis vagyok, igyekszem követni az új trendeket. Ha Európán belül új vetélkedő indul, azt biztosan tanulmányozom. Elemzem a siker titkát. Az olasz vetélkedőket szeretem inkább, az színben, rendszerben, habitusban is a miénk lehetne. Ilyen tekintetben nem volt bennem kérdőjel. Tudtam, hogy egy vetélkedő szerkesztésével gond nélkül megbirkózom. A műsorvezetés már inkább elbizonytalanított. Tíz évvel korábban könyörögve kértem a TV2 vezérigazgatóját, hogy szüntessük meg ezt a műsort, mert képtelen vagyok még egy forgatásra bemenni. Pont akkor fejeződött be, amikor még nem pukkant ki, s a nézőkben is volt egy plusz alapélmény, tehát az újrakezdés ilyen szempontból biztos volt. Az azonban nem, hogy vállaljam-e a műsorvezetést. Első körben hallani sem akartam róla, de a STORY4 vezetői meggyőztek. Készítettek egy közvélemény-kutatást, ahol még mindig előkelő helyen végeztem az ismertséget tekintve.

Az első nap húzós volt, ott menet közben tudtunk korrigálni azzal a csapattal, akikkel tíz évvel korábban abbahagytuk. A rendező, az asszisztensek, a számítógépes csapat mind a régi szériából jöttek. Az első adás, amit felvettünk, végül a kukában landolt, de ez általában így szokott lenni. Utána már ment minden, mint a karikacsapás.

Amikor besétáltam az új megvilágított díszletbe, és megforgattam a kereket, olyan volt, mintha tegnapelőtt hagytam volna abba. Pedig féltem attól, hogyha meglátom a kereket, gyomorgörcsöm lesz. Aztán kiderült, hogy gyönyörűen letisztult minden, ráadásul az idő mindent megszépít, s mára csak szép emlékek maradtak.

Sokat változtak viszont a játékosok. A régi szériában ritkábbak voltak a laza figurák, ott inkább mindenki a pénzre, meg az ajándékokra ment. Kicsit mindenki görcsölt, hiszen akkor szabadultunk a kommunizmus börtönéből.

Szeretem, ha mindig enyém az utolsó szó. Szomorú lennék, ha most a STORY4-nél azt mondanák, holnaptól ne jöjjek, mert más műsorvezetője lesz a Szerencsekeréknek. A mai médiaipar arról szól, hogy megcsinálnak egy műsort, felvesznek belőle 20 darabot, majd 5 után kidobják az egészet. Én megtehettem, hogy a Szerencsekerékben úgy búcsúztam 10 évvel ezelőtt, remélem találkozunk még. És mit ad isten, találkoztunk.

 

„ÁRPA EGY ÁLLANDÓAN MOSOLYGÓ KISFIÚ”

 

– Árpával egykor ellenfelek voltatok, amíg ő az RTL Klubot irányította, addig te a TV2-nél dolgoztál. Milyen volt a közös munka?

– Pont olyan, amilyenre számítottam. Tökéletes. Árpa profi fickó. Nem lettünk ugyan közeli barátok, de nagyon jó viszonyban vagyunk. Beszéltünk már arról, hogy szervezünk egy látogatást hozzám, hogy a gyerekeink is találkozzanak.

Gyakran sms-ezünk. Ha meglátom őt egy német, vagy angol filmsorozatban, mint nyomozó, mindig dobok rá egy üzenetet, hogy milyen volt. Legutoljára épp kemény csávót alakított. Na azon elröhögtem magam. Ismerem az igazi énjét, pontosan tudom, hogy minden mondata mögött ott az állandóan mosolygó kisfiú. Ha nem ismerném, lehet, hogy a másik arcát is bevenném.

– Említetted a szüleidet. Ők elolvassák a rólad szóló cikkeket?

– Édesanyám rettentően jól informálódott. Ugyan történelem-testnevelés szakos tanárként csak akkor veszi meg a bulvárlapokat, ha benne vagyok, és volt is olyan időszak, amikor nem volt annyira büszke rám. Amikor a válásommal kerültem címlapokra, azért volt számára kellemetlen, mert a rokonok elkezdték hívogatni. Nyilvánvalóan tudott ezekről a dolgokról, de a minden rokon nem lett részletesen beavatva. Az nem volt egy szép időszak, ez tény. Én csak szakmai ártalomnak hívom… A bányászok 6-8 év után szilikózist kapnak, mi meg időnként kibillenünk a címlapra akkor is, ha nem akarjuk.

– Korábban, az azt megelőző 15 évben kerültél címlapra hasonló témában?

– Nem. Ehhez kellett a feleségem. Úgy látszik, az ilyen dolgokhoz mindig olyan ember kell, akit a legjobban szeretsz. Bár, most, ahogy gondolkodom, eszembe jut még egy eset Nagy Ő Anikóval kapcsolatban. Akkoriban is mentek a „ki csalt meg kit” –típusú cikkek, de az valójában úgynevezett „vírusmarketingnek” indult. Anikó azonban úgy gondolta, hogy ebből még pénzt is tud keresni, s akkor már én sem hagytam magam. Az eset kibillentett a visszavonulós, nyugalmas, otthon tévézős korszakból. Abban az időszakban egyszerű munkáim voltak. A Juventus Rádióban minden hét szombatján volt három órás élő adásom, mellette a Skandináv lottó sorsolás, és a rendezvényszervező cégem is jól működött. Egy hónapban dolgoztam 6-8 napot. Úgy „elvoltam”. De az nem olyan jó. Jobb ez így, hogy pici pörgés van. Persze kellett az a nyugalmasabb korszak is, mert ki kellett pihennem az azt megelőző húsz évet. Ugyanakkor van egy pont, amikor a pihenésből is elég.

 

„EGY KIS KÖZÖSSÉGBEN MÉG FIGYELNEK EGYMÁSRA AZ EMBEREK”

 

– Alapvetően te választasz mindent? A pihenést és a pörgést is?

– Igen. Az ember többnyire maga választja meg, hogy mit csinál. A feleségemet is én választottam, meg azt is, hogy amikor elköltöztek a kislányommal, körbenéztem a 220 négyzetméteres házamban – ahol három fürdőszoba, három szoba, nagy konyha, meg óriási nappali volt –, és feltettem magamnak a kérdést, hogy akkor én most mi a francot csináljak itt október végén egyedül? Aztán megemlítettem néhány barátomnak, akiknek gazdag ismerőseik voltak, hogy itt egy híres ház, amit minden újságban látni lehetett, ennyi az ára, nézzük meg, kinek éri meg. És két nap múlva bejelentkezett egy nagyon komoly bankár ember, és azt mondta, holnap megvenné készpénzben. Ekkor kértem 48 óra gondolkodási időt, mert nem gondoltam én ezt ennyire komolyan. Átgondoltam, ki mindenkin tudok segíteni, ha éppen lesz néhány tízmillió forintnyi készpénzem. Meg úgy voltam vele, hogy amennyi időt lehetett, azt ott eltöltöttem, minden fát ismerek, s ha maradok még két-három évig, akkor végképp elsüllyedek a vidékben. Ez persze nem rossz, de ahhoz képest még fiatal voltam. 43 évesen úgy döntöttem, eladom. Az új tulajdonos, aki megvette megérdemelte, három gyermeke van, nagy család, rájuk van szabva a ház. Amúgy biztos nem adtam volna el annak, aki nem érdemli meg. Erős lelki kötődés egy ház, amit a saját kezeddel is építettél.

– Hányszor autóztál el arra az óta?

– Abba az utcába egyszer sem mentem be az óta. Ám az utcától kétszáz méterre van a strand, ott vagyok egész nyáron, s időnként ránézek a házra. Az új lakók állandó vendégeim a strandon, kaptak éves belépőt és örülök, hogy láthatóan jól érzik magukat a völgyben.

– Álmodsz még a régi otthonoddal?

– Gyakran. Annak a háznak minden darabkáját egyenként raktam össze. Kevés olyan telek van Magyarországon, aminek van egy saját, 30 méteres hosszú patakja, ami átfolyik rajta. Hidat is építettem rá.

– Ha azok a gerendák mesélhetnének, miről sztoriznának?

– Ott nem voltak rossz dolgok. Sőt, nagyon sok jó dolog történt. Mesélhetnének például gyerekek fogantatásáról, nagy bulikról, vendégekről, jó sok elmélkedésről, gondolkodásról. Az a nyugalom szigete, leszámítva a szomszéd disznait. Néha kicsit büdösek, de télen jön a kóstoló. Nagy családként éltünk ott. A szomszédunk hozta a fát, a szembe-szomszéd javította az autót, a harmadik szomszéd néni volt a takarítóm, tehát teljesen integrálódtam a rendszerbe. Szerettem őket, tudtam, hogy biztonságban vagyok ott, fel sem merült bennem hogy az autómmal, vagy a házammal bármi is történne. Egy kis községben még figyelnek egymásra az emberek. Ott még rendes emberek laknak.

– Kiken segítettél végül a pénzzel?

– A családomban vettek fel svájci frankban hitelt…

 

„A HÉT NAGY RÉSZÉT A MÁTRÁBAN TÖLTÖM”

 

– Ha a bőrödbe bújhatnék, mit tapasztalnék, jó Klausmann Viktornak lenni?

– Nem adom a bőröm! (nevet) Nem vagyok babonás ember, de muszáj lekopognom.. (háromszor kopog az ujjával az asztalon) A két évvel ezelőtti mélypontot leszámítva nincs gond. Nem egyszerű válni, és nem egyszerű úgy szerepelni a címlapokon, hogy nem te generálod. Az nem volt egy könnyű fél év, de utána helyrerázódtak a dolgok. A gyerekeim segítettek abban, hogy helyrejöjjek. Ma már azt mondom, igenis jól érzem magam a bőrömben!

Persze vannak hétköznapi nehézségek, hiszen mint minden vállalkozónak, nekem is folyton agyalnom kell, ha meg akarok élni. De alapvetően szeretem, amit csinálok. Kékestetőt, a domonyvölgyi strandot, a Szerencsekereket, így azért könnyebb.

Hatvani vagyok, ezért különösen kedves a szívemnek Heves megye. Vele együtt Gyöngyös is, hiszen a feleségem és a kislányom ott élnek. A feleségem épp egy helyi hotelnek lett az igazgatója, tehát röghöz van kötve, én pedig körülöttük legyeskedek, jövök-megyek. Egyébként van egy iroda lakásom Pesten, hetente egy-két napot ott töltök, elintézem a hivatalos dolgokat, aztán megyek vissza a közelükbe.

– Van melletted nő?

– Egy ilyen típusú trauma után, mint a válás – ami ráadásul egy nagyon mély kapcsolatnak jelentette a végét – marad az emberben szálka. Nálam három-négy év a tisztulási idő.

– Ha jól számolom, most tarthatsz a felénél…

– Igen, kell még idő. Persze vannak lányok, akikkel kokettálunk és jópofizunk, de olyan nincs, akinek a kezét megkértem volna, vagy azt mondtam volna, hogy akkor holnaptól költözzön hozzám. Rendeznem kell a soraimat, aztán ha rendben leszek, újra nekiállok párt keresni.

Interjú Árpa Attilával: „Megszerettem ezt a műsort”

 

„Minél többen próbáltak lebeszélni a Szerencsekerékről, annál inkább akartam. Megszerettem ezt a műsort. Olyan, mintha én is társasjátékoznék. Soha nem nézem meg előre a megoldásokat, azért sem tudom rögtön rávágni, hogy jó-e vagy sem a játékos tippje.”

 

– Igaz, hogy a környezeted le akart beszélni a Szerencsekerék műsorvezetéséről?

– Igaz. Nem tartották kompatibilisnek a műsort és a személyemet. Akkor még mindenki a régi, Klausmann-féle Szerencsekerékre gondolt, én pedig nem vagyok az a szélesen mosolygó, gyönyörűen artikuláló, kellemesen sziporkázó klasszikus műsorvezető. A STORY4 vezetői aztán odaadták nekem a műsor francia változatát, amit követni szerettek volna, és az nagyon meggyőző volt, hiszen sokkal kötetlenebb, modernebb, lazább, mint az itthoni régi változat. Emlékszem, a francia verzióban még egy kutyája is volt a műsorvezetőnek. Az egy más szemlélet, nem az a „mosóporos” Szerencsekerék volt, hanem a 21. századi változat. Mosóporos műsort biztosan nem vállaltam volna.

– Utólag is úgy gondolod, hogy jó döntés volt odaállni a kerék mellé?

– Mindenképp! Azért szeretem ezt a műsort, mert olyan, mintha én is társasjátékoznék. Soha nem nézem meg előre a megoldásokat, azért sem tudom rögtön rávágni, hogy jó-e vagy sem a játékos tippje. Sok jó arccal találkoztam a forgatások során, persze olyannal is, akiből semmit nem lehetett kihozni. De nem lehetek paraszt, mert az volt a kérés, hogy a szerethető, békés arcomat mutassam. Szívem szerint néha odaszólnék, hogy „haver, ébredj már fel, ez egy tévéműsor, amit szórakozásból néznek az emberek, nem azért, hogy itt aludjanak el.” De nem tehetem…

– Milyen benyomásaid vannak Klausmann Viktorról?

– Mindig csodáltam, hogy szélesen tud mosolyogni, és jókedvűen végigvezet egy műsort, akármilyen hangulatban is van éppen. Én erre nem lennék képes. Az egyetlen rossz dolog, amit elmondhatok róla, hogy le kellene fogynia 5 kilót.

 

„BUNKÓ IS TUDOK LENNI, HA ROSSZ HELYEN ÜLÖK”

 

– Mennyivel másabb most az életed, mint amikor az első könyvedet – RTL Klub-beli munkásságod „leleplezését” – írtad?

– Ugyanaz az élet, csak fejlődök valamerre. Szomorú lennék, ha nem így történt volna. Az ember mindig fejlődik. Új szakmát kezdtem, új dolgokba fogtam bele. Talán annyival másabb mégis, hogy szabadabb lettem. Függetlenedtem a kereskedelmi tévéktől, ami az elmúlt tíz évemre nem volt jellemző. Most már valóban azt csinálom, amihez kedvem van. Színészet, filmezés, forgatókönyvírás. Nincs főnököm, aki megmondja, mit tehetek és mit nem. És ami nagyon fontos: a médiahatóságok sem tudnak beleszólni a munkáimba.

És írtam egy regényt is, ami most fog megjelenni.

– Hány év kellett ahhoz, hogy ne legyen főnököd?

– Hamarabb is itt tarthattam volna, akár harmincévesen, ha nem vagyok olyan hülye, hogy az RTL Klubnál töltök tíz évet, mint tévés „góré”. Persze, az is egy fontos időszak volt…

– Kellett az életedbe?

– Azért kellett, hogy rádöbbenjek, arrogáns bunkó is tudok lenni – csak úgy, mint a legtöbb ilyen pozícióban lévő ex-kollegám – ha rossz helyen ülök.

– Mert egyébként nem vagy az?

– Nem tudom. Ha még sok ilyet kérdezel, talán az leszek.

 

(csörög a telefonja, felveszi, de kéri a hívót, hogy egy óra múlva próbálkozzon, mert akkor már alkalmas lesz)

– Csak nem ismét hálózatépítő hívott?

– Nem. (nevet) Azok már nem hívnak.

– Csak, hogy értsék az olvasók: néhány napja a következőt írtad fel a Facebookra: „Szépen kérek minden MLM-est, hogy felejtse el a számomat, és ne keressenek. Mindenki gazdagodjon szépen és éljen örökké, de engem hagyjanak békén!”

– Besokalltam tőlük. Nézd, a színészet olyan szakma, hogy akármelyik pillanatban csöröghet a telefon, és bármikor megtalálhatnak egy új szereppel. De szponzor is hívhat. Vagy a jó ég tudja, hogy ki, aki később fontos lehet. S bár nem szeretem felvenni az ismeretlen számokat, az utóbbi hetekben mégis megtettem, és tízből hétszer vagy MLM-rendszerbe akartak beszervezni, vagy gagyi rendezvényre kértek fel. Utóbbiak nem értik meg, miért mondom azt, hogy nem az én színvonalam, és meg is sértődnek, ha elutasító vagyok.

– Ezek szerint nem minden a pénz?

– Már régen nem. Ugyan magas a tarifám, és aki kifizeti, természetesen elmegyek, de akkor sem akárhová. Gagyira biztosan nem. Múltkor egy szépségversenyre kértek fel zsűrinek, máskor meg az egyik szeszesital arcának akartak. A szépségversenynél először is megkérdeztem, kik lesznek a további zsűritagok. A névsor mindent elmondott, de a biztonság kedvéért a honlapjukat is megnéztem. Az összbenyomás – az oldal grafikája, a lányok „szépsége”, a fődíj – alapján aztán rájöttem, igazam volt, amikor élből elutasítottam.

 

„NAGYON HÁLÁSAK A NÉZŐK”

 

– Milyen most a magyar médiában dolgozni?

– Nem tudom, mert nem dolgozom a magyar médiában. A Szerencsekerék műsorvezetése nem tartozik ebbe a kategóriába. Ez inkább szórakozás. És szórakoztatás. Én is élvezem, és remélhetőleg a nézők is. Ráadásul a műsor nézői nem mindig a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közül kerülnek ki, de nem is az Index törzsolvasói közül. Az a közönség tart velem ezekbe a műsorokba, aki megszeretett A Nagy Duett című műsorban, és mosolyogva köszön rám az utcán. Nagyon hálás emberek egyébként.

– Az énekes műsorban lettél szerethetőbb?

– Ott nem játszottam meg magam. Addigra elég volt már a rosszfiú szerepből. Nem akartam tovább botrányhős, vagy inkább bulvárhős lenni. Pláne úgy, hogy az elmúlt öt évben a rosszfiú szerep is olyan bóvlivá vált. Nem is rosszfiú voltam, inkább lázadó, aki a hangos médiazajból fanatistaként akart kitűnni.

– Mi ellen lázadtál?

– Nagyon sok minden nem tetszett, ezért provokáltam. És ez a provokáció nézettséget hozott a műsoraimnak, figyelmet generált. Akkoriban a botrányhős jelző még nem volt elkoptatva. Ma már mindenki fenegyerek, mindenki celeb, és mindenki botrányhős. Ma már egy szakácsot is fenegyerekeznek vagy a számtalan valóságshow és tehetségkutató szereplőit, ha csak egyszer kócosan jelennek meg a kamera előtt. Nagyon vicces… Jó, hogy már nem tartozom ebbe a kategóriába. Ma már csak amolyan nyugdíjazott fenegyerek vagyok.

– Hiányzik valami a nyugdíjazásod előtti fenegyerekből?

– Nem. A provokáció néha reflexszerűen előjön, pláne a jelenlegi helyzetben. Sajnos manapság nem olyan jó Magyarországon élni, pedig továbbra is imádom, és Budapest mindig a kedvenc városom marad. Ám amikor az ember meglátja a köztévé új napi sorozatát, és arra gondol, hogy ezt az érdektelen házi-videót  az én adómból készítik, akkor ideges lesz, mert ezek igazságtalan dolgok. Ilyenkor kinyílik a bicska az ember zsebében, és provokál…

Nem véletlen, hogy a regényem is az olajszőkítésről szól… Hogyan lehetséges, hogy 4000 napja nem tudjuk, tulajdonképpen mi is történt akkoriban, és hova tűnt az a 600 milliárd forint? Írjuk meg izgalmas regényben!

 

„NEM AZ A KATEGÓRIA VAGYOK, AKIT MEG LEHET VERNI”

 

– Nem lesz ebből bajod?

– Majd meglátjuk… Nincs bennem félelem, mert én nem az a kategória vagyok, akit meg lehet verni, majd a Duna parton megkötözve kidobni. Persze meg lehet próbálni, de nincs sok értelme. Amúgy sem a tényfeltárás vagy leleplezés a könyv célja, hanem a szórakoztatás. A bűnözői romantika és az alvilág sötét lelke jobban érdekel, mint oknyomozói újságírás.

– Az első könyvednél – a „Ha én ezt a Klubról elmesélem” címűnél – is mindenki azt hitte, hogy minimum öten beperelnek, mégis békén hagytak.

– Talán azért, mert az nem is volt valódi botránykönyv, inkább a szórakoztatóipar hátterét bemutató önéletrajzi kötet. Botrányos csak abból a szempontból lehetett, hogy bizonyos emberekről nagyon őszintén leírtam, mit gondolok. Azt gondolom, ha valaki attól botrányhős, mert kiáll a közönség elé és őszintén kimondja, amit gondol, az az országot minősíti, mert ezek szerint mindenki más kussban van, vagy hazudik. Valóban nem perelt be senki, és a szereplők nagy részével a mai napig jóban vagyok. Vagyis, amit leírtam, az igaz volt, az említettek pedig voltak annyira okosak, hogy belátták, nincs értelme nekem jönni. Az egyetlen, aki a mai napig nem tudta magát túltenni, az  Csiszár Jenő. nem bocsátotta meg nekem, hogy abban a könyvben írtam róla. Akárhol nyilatkozik róla, még mindig fájdalomként említi meg és magyarázkodik. De ezt már szánalmasnak tartom.

– Mikor találkoztatok utoljára?

– Nagyon régen. Azóta talán nem is. De kicsit sem hiányzik az életemből.

– Komolyra fordítva a szót: mire számítasz új könyved, a „Holtomiglan” kapcsán?

– Arra, hogy ez nem egy regény lesz a sok közül. Ez nem egy hangulatkönyv, egy gyorsan összedobott valami. Alaposan elő lett készítve, és bízom benne, hogy új stílust teremtek vele. Nagyon jó az alaptörténete, s ha valaha ebből film készül, minden bizonnyal az lesz a magyar keresztapa megfelelője. Remélem, sokan elolvassák!

– Az írás nálad valamilyen belső kényszer eredménye?

– Egyáltalán nem. Sőt, mindig nagy szívfájdalmam volt, hogy nem tudok írni. Az első könyvemben nem megírtam, hanem leírtam azokat az eseményeket, amik odáig megtörténtek velem. Később a forgatókönyvekért is fizetnem kellett, könyörögtem az ismerősöknek, hogy valaki csinálja már meg nekem. Aztán, amikor a kiadó felkért, hogy írjam meg az olajszőkítés történetét, ahhoz is ragaszkodtak, hogy ne bértollnokkal dolgoztassak. Érezték, hogy ez nekem való téma és műfaj lesz. Romantikus akcióregény. És egész jól sikerült, boldog vagyok, hogy egy újabb akadályt legyűrtem.

– Hangulatember vagy?

– Abszolút. Szerencsére azonban nem radikálisan. Ritkán van rossz kedvem. Inkább a reakcióimat kell kordában tartanom. Az amatőrizmuson és az igazságtalanságon tudok a legjobban kiakadni. Pláne, ha a médiában, vagy a filmvilágban találkozom vele.

Ilyenkor képtelen vagyok magam visszafogni, semmit sem változtam az elmúlt 20 esztendőben. Igenis lecseszem a másikat, ha tökölést látok. Jó esetben megérti, amit mondok, és összeszedi magát. Sok esetben azonban megsértődik. A magyarok nyolcvan százaléka megsértődik ilyenkor. Ekkor azonban kapnak tőlem még egy adagot…

Én sosem sértődöm meg semmin. Pedig a profi filmes világban farkastörvények vannak, nem lehet hibázni. Talán ezért is vagyok bármire hajlandó egy szerep kedvéért. És nem csak arra, hogy levágatom a hajamat… Az első nagy szerepemnél, a Czukor Show-nál tíz kilót kellett híznom. Az utána következő Van Damme-os filmre, viszont már ki kellett gyúrni magam. A legutóbbi produkcióban, – The Timber a címe, ami egy amerikai vadnyugati film – medveemberként kellett –37 fokban szaladgálnunk fél méteres hóban. Nyers marhahúst ettem egy barlangban, borzasztó ízű ragacsos művérrel.

– Jó érzéssel nézed magad vissza a vásznon?

– Nem mindig, ezt szerepe válogatja. Van, amit szeretek, mert úgy érzem, jó voltam benne. De olyan is van, amitől kiráz a hideg, és kínosan érzem magam, ha meglátom. Ne kérdezd meg, melyik ez, hátha másnak tetszik.

– A rendezőnek mindenképp, ha benne hagyta.

– Az már az ő dolga…

– Rendezőként ilyen tekintetben sok kompromisszumot kellett kötnöd saját filmedben, az Argoban?

– Sokat. De ott a vágóasztal, ami nagy megmentő. Például volt egy nap a forgatáson, amikor az egyik szereplő nem volt beszámítható állapotban, ezért mondatonként kellett felvenni a jelenetét, mert a szöveget sem tudta. A végén úgy lett összeollózva a filmen, hogy azt egyetlen néző nem vett észre.

– A nem beszámítható állapotért szankció jár Árpa Attilától?

– Az a bizonyos színész, akit nem nevezek nevén, tudta, hogy elcseszte, másnap reggel bocsánatot kért. Problémakezelésben mindig jó voltam. Ennél az esetnél sem tehettem meg, hogy hazamegyünk. Az a leghülyébb megoldás lett volna. Ott állt a stáb, a hárommilliós forintos forgatási költséggel arra a napra, nem volt mese, le kellett forgatni, amit terveztünk.

 

„SZERETEM AZT HINNI, HOGY MINDIG NEKEM VAN IGAZAM”

 

– A meg nem nevezett színészhez hasonlóan te is tudsz bocsánatot kérni?

– Nehezen. És csak akkor, ha már tényleg nincs más megoldás.

– Miért okoz ez olyan nagy nehézséget?

– Szeretem azt hinni, hogy nekem van igazam. Tényekkel kell igazolni ennek az ellenkezőjét. Ha elméleti vitáról van szó, addig mérem az ütéseket a másik lengőbordáira, amíg belátja, hogy nekem van igazam.

– Ez a családtagokra is igaz?

– Nem mindenkire. A lányomnak mindig igaza van. Tőle például naponta bocsánatot kérek, amiért elfelejtettem beszerezni neki, amit kért, vagy éppen nem csináltam meg a muffint, amit az óvodába visz. Vagy nem érünk oda időben a játszóházhoz.

– Szüleiddel milyen gyakran találkozol?

– Naponta. Apámmal együtt dolgozunk, van egy gyártó cégünk, és német filmeket gyártunk, mint magyar producerek. Anyukám pedig a lányom kedvence. Közel lakunk egymáshoz, mindannyian felköltöztünk a hegyre.

– Tudatosan költöztetek egymás mellé?

– Igen.

– Mások meg minél távolabb igyekeznek kerülni.

– Aki így gondolkodik, az vagy nem fogta még fel, hogy milyen rövid az élet, vagy valami nagyon rossz dolog történhetett közöttük.

– Édesapáddal könnyen dolgozol együtt?

– Meglepően jól kijövünk. Amióta együtt dolgozunk, nagyon kevés súrlódás volt közöttünk, és az is csak szakmai kérdésekben. Pedig egy filmgyártásnál mindig vannak problémák.

– Vakon bízol benne?

– Nagyon sok területen bízom benne, de Vakon senkiben. Mindenkinek megvannak a saját hülyeségei, ami miatt egy adott pillanatban rosszul dönt valamiről. Nekem is. De azért én felelek.