Interjú Árpa Attilával

Árpa Attilá interjújában megosztja: Minél többen próbáltak lebeszélni a Szerencsekerékről, annál inkább akartam. Megszerettem ezt a műsort. Olyan, mintha én is társasjátékoznék. Soha nem nézem meg előre a megoldásokat, azért sem tudom rögtön rávágni, hogy jó-e vagy sem a játékos tippje.

– Igaz, hogy a környezeted le akart beszélni a Szerencsekerék műsorvezetéséről?

– Igaz. Nem tartották kompatibilisnek a műsort és a személyemet. Akkor még mindenki a régi, Klausmann-féle Szerencsekerékre gondolt, én pedig nem vagyok az a szélesen mosolygó, gyönyörűen artikuláló, kellemesen sziporkázó klasszikus műsorvezető. A STORY4 vezetői aztán odaadták nekem a műsor francia változatát, amit követni szerettek volna, és az nagyon meggyőző volt, hiszen sokkal kötetlenebb, modernebb, lazább, mint az itthoni régi változat. Emlékszem, a francia verzióban még egy kutyája is volt a műsorvezetőnek. Az egy más szemlélet, nem az a „mosóporos” Szerencsekerék volt, hanem a 21. századi változat. Mosóporos műsort biztosan nem vállaltam volna.

– Utólag is úgy gondolod, hogy jó döntés volt odaállni a kerék mellé?

– Mindenképp! Azért szeretem ezt a műsort, mert olyan, mintha én is társasjátékoznék. Soha nem nézem meg előre a megoldásokat, azért sem tudom rögtön rávágni, hogy jó-e vagy sem a játékos tippje. Sok jó arccal találkoztam a forgatások során, persze olyannal is, akiből semmit nem lehetett kihozni. De nem lehetek paraszt, mert az volt a kérés, hogy a szerethető, békés arcomat mutassam. Szívem szerint néha odaszólnék, hogy „haver, ébredj már fel, ez egy tévéműsor, amit szórakozásból néznek az emberek, nem azért, hogy itt aludjanak el.” De nem tehetem…

– Milyen benyomásaid vannak Klausmann Viktorról?

– Mindig csodáltam, hogy szélesen tud mosolyogni, és jókedvűen végigvezet egy műsort, akármilyen hangulatban is van éppen. Én erre nem lennék képes. Az egyetlen rossz dolog, amit elmondhatok róla, hogy le kellene fogynia 5 kilót.

Arpa élete első könyve megírása után

Árpa Attilá: „Bunkó is tudok lenni, ha rossz helyen ülök”

– Mennyivel másabb most az életed, mint amikor az első könyvedet – RTL Klub-beli munkásságod „leleplezését” – írtad?

– Ugyanaz az élet, csak fejlődök valamerre. Szomorú lennék, ha nem így történt volna. Az ember mindig fejlődik. Új szakmát kezdtem, új dolgokba fogtam bele. Talán annyival másabb mégis, hogy szabadabb lettem. Függetlenedtem a kereskedelmi tévéktől, ami az elmúlt tíz évemre nem volt jellemző. Most már valóban azt csinálom, amihez kedvem van. Színészet, filmezés, forgatókönyvírás. Nincs főnököm, aki megmondja, mit tehetek és mit nem. És ami nagyon fontos: a médiahatóságok sem tudnak beleszólni a munkáimba. És írtam egy regényt is, ami most fog megjelenni.

– Hány év kellett ahhoz, hogy ne legyen főnököd?

– Hamarabb is itt tarthattam volna, akár harmincévesen, ha nem vagyok olyan hülye, hogy az RTL Klubnál töltök tíz évet, mint tévés „góré”. Persze, az is egy fontos időszak volt…

– Kellett az életedbe?

– Azért kellett, hogy rádöbbenjek, arrogáns bunkó is tudok lenni – csak úgy, mint a legtöbb ilyen pozícióban lévő ex-kollegám – ha rossz helyen ülök.

– Mert egyébként nem vagy az?

– Nem tudom. Ha még sok ilyet kérdezel, talán az leszek.

„Nagyon hálásak a nézők”

– Milyen most a magyar médiában dolgozni?

– Nem tudom, mert nem dolgozom a magyar médiában. A Szerencsekerék műsorvezetése nem tartozik ebbe a kategóriába. Ez inkább szórakozás. És szórakoztatás. Én is élvezem, és remélhetőleg a nézők is. Ráadásul a műsor nézői nem mindig a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közül kerülnek ki, de nem is az Index törzsolvasói közül. Az a közönség tart velem ezekbe a műsorokba, aki megszeretett A Nagy Duett című műsorban, és mosolyogva köszön rám az utcán. Nagyon hálás emberek egyébként.

– Az énekes műsorban lettél szerethetőbb?

– Ott nem játszottam meg magam. Addigra elég volt már a rosszfiú szerepből. Nem akartam tovább botrányhős, vagy inkább bulvárhős lenni. Pláne úgy, hogy az elmúlt öt évben a rosszfiú szerep is olyan bóvlivá vált. Nem is rosszfiú voltam, inkább lázadó, aki a hangos médiazajból fanatistaként akart kitűnni.

„Nem az a kategória vagyok, akit meg lehet verni”

– Nem lesz ebből bajod?

– Majd meglátjuk… Nincs bennem félelem, mert én nem az a kategória vagyok, akit meg lehet verni, majd a Duna parton megkötözve kidobni. Persze meg lehet próbálni, de nincs sok értelme. Amúgy sem a tényfeltárás vagy leleplezés a könyv célja, hanem a szórakoztatás. A bűnözői romantika és az alvilág sötét lelke jobban érdekel, mint oknyomozói újságírás.

– Az első könyvednél – a „Ha én ezt a Klubról elmesélem” címűnél – is mindenki azt hitte, hogy minimum öten beperelnek, mégis békén hagytak.

– Talán azért, mert az nem is volt valódi botránykönyv, inkább a szórakoztatóipar hátterét bemutató önéletrajzi kötet. Botrányos csak abból a szempontból lehetett, hogy bizonyos emberekről nagyon őszintén leírtam, mit gondolok. Azt gondolom, ha valaki attól botrányhős, mert kiáll a közönség elé és őszintén kimondja, amit gondol, az az országot minősíti, mert ezek szerint mindenki más kussban van, vagy hazudik. Valóban nem perelt be senki, és a szereplők nagy részével a mai napig jóban vagyok. Vagyis, amit leírtam, az igaz volt, az említettek pedig voltak annyira okosak, hogy belátták, nincs értelme nekem jönni. Az egyetlen, aki a mai napig nem tudta magát túltenni, az Csiszár Jenő. nem bocsátotta meg nekem, hogy abban a könyvben írtam róla. Akárhol nyilatkozik róla, még mindig fájdalomként említi meg és magyarázkodik. De ezt már szánalmasnak tartom.

„Szeretem azt hinni, hogy mindig nekem van igazam”

– A meg nem nevezett színészhez hasonlóan te is tudsz bocsánatot kérni?

– Nehezen. És csak akkor, ha már tényleg nincs más megoldás.

– Miért okoz ez olyan nagy nehézséget?

– Szeretem azt hinni, hogy nekem van igazam. Tényekkel kell igazolni ennek az ellenkezőjét. Ha elméleti vitáról van szó, addig mérem az ütéseket a másik lengőbordáira, amíg belátja, hogy nekem van igazam.

– Ez a családtagokra is igaz?

– Nem mindenkire. A lányomnak mindig igaza van. Tőle például naponta bocsánatot kérek, amiért elfelejtettem beszerezni neki, amit kért, vagy éppen nem csináltam meg a muffint, amit az óvodába visz. Vagy nem érünk oda időben a játszóházhoz.